Beszélgetsz is, vagy csak beszélsz?

Az emberi kapcsolatok terén kevés felemelőbb dolog jut az eszembe, mint egy kiadós beszélgetés. Amikor azt érezzük, hogy a másik tényleg kíváncsi ránk, megélhető az egymásra hangolódás és az odafordulás. Alapvető emberi igényünk kapcsolódni másokhoz, érezni, hogy számítunk, és fontos, amit gondolunk és mondunk. Ezzel szemben kevés lehangolóbb van az olyan beszélgetéseknél, amikor mindenki csak mondja a magáét, és az egész nem tart sehová. Rengeteg baráti- és párkapcsolat megy tönkre egyetlen triviális okból: a felek nem egymásra figyelnek, hanem saját magukra.

Észrevehetjük akár mi is a beszélgetéseink során, hogy miközben a partnerünknél van a szó, magunkban már a választ fogalmazzuk. Ez a szokás mondhatni automatikus, úgy is működik, hogy nem vagyunk tudatában. Kétségtelenül jár némi előnnyel is, hiszen időt takarítunk meg vele: mikor a másik végre levegőt vesz, mi már jövünk is a válasszal – el kell ismerni, vannak olyan beszélgetőpartnerek, akik mellett tényleg képtelenség máshogy szóhoz jutni.

Azonban az időbeli nyereségnek megvan az ára: lemaradunk a másik mondandójának nagy részéről. Amikor valaki egy beszélőt hallgatva közben a saját mondandóját csiszolgatja, valójában két beszélgetést folytat párhuzamosan (aki már próbált telefonálás közben egy harmadik személlyel beszélgetni, az tudja, miről van szó). Jó esetben váltakozva megszólaló monológokat kapunk, amik csak lazán kapcsolódnak egymáshoz. Ennek a jelenségnek a magyar nyelvben külön neve is van: elbeszélnek egymás mellett.

Biztosan ismersz olyan embert, aki bármit is mondasz neki, mindenre rátromfol. „Az semmi! Képzeld, nálunk a múltkor…” Amellett, hogy rém idegesítő tud lenni, abban is biztos lehetsz, hogy jó eséllyel nagyon kevés marad meg a mondandódból a fejében. Miért? Mert miközben beszéltél, az ő gondolatai nagyon máshol jártak: saját magán- a saját sztoriját fogalmazta. A kommunikáció célja végső soron a gondolataink, érzéseink eljuttatása a hallgatónkhoz. Ha a másik nincs ott teljes figyelmével, akkor ez csak részben valósul meg.

Hogy lehet kiküszöbölni ezt a figyelmi hibát, ha egyszer a legtöbb emberben automatikusan működik? Lassíts egy kicsit! Amíg a beszélgetőpartnerednél van a szó, addig kényszerítsd az elméd, hogy teljesen őrá hangolódjon. Ne foglalkozz közben a saját válaszoddal, ráérsz akkor is gondolkodni rajta, amikor a másik ember már elmondta, amit szeretett volna. Most arra gondolhatsz, hogy így viszont lesz egy szünet, egy rövid csend a társalgásban, amíg te megfogalmazod magadban a választ. Igen, valószínűleg így lesz, ez azonban nem feltétlenül baj.

Személy szerint nagyon élvezem az olyan beszélgetéseket, amikor a mondandóm után a másikon azt látom, hogy elgondolkodik egy kicsit. Ott van bennem legbelül az az érzés, hogy értékeli azt, amit mondtam. Egyáltalán nem zavaróak a rövid csendek. Egy másik előnye annak, ha hagyunk magunknak időt az, hogy ritkábban mondunk olyasmit, amit később megbánunk. Jobban ráhangolódunk a másik emberre, és így könnyebb figyelembe venni a szempontjait. A legfontosabb előny pedig az, hogy így valóban a másik szavaira reagálunk, nem pedig saját magunkra. Jobban megismerhetjük egymás gondolatait és a beszélgetések valóban közelebb hoznak egymáshoz.

Mivel a mindennapokban számtalan beszélgetésben veszünk részt, bőven van alkalom gyakorolni ezt a fajta kommunikációt. Persze nem szükséges akkor is figyelni erre, ha csak a kisboltban kérsz tíz deka párizsit, de amikor a másik fontos a számodra és van tétje a beszélgetésnek, akkor sokat tehetsz azért, hogy elérje a célját.

Ha tetszett, kérlek lájkold, vagy oszd meg!