Kerüld el, hogy unalmassá válj!

Egy netes társkeresőn jöttek össze. Volt pár óvatos levélváltás, majd néhány éjszakába nyúló csetelés, és most egy kávézóban ülnek. A lány a kapucsínóját kavargatja, közben titokban a többi vendéget figyeli. Próbálja kitalálni, hogy ki, kivel, miért van itt, hogy milyen életük lehet, és vajon miről beszélgetnek.

Időnként az asztalnál vele szemben ülő srácra mosolyog és szórakozottan bólint egyet. A fiúnak valószínűtlenül kék szeme van, ez fogta meg a fényképekben is, amit a randioldalon látott róla. Aztán egyszer csak észreveszi, hogy a gerincén elkezd felfelé kúszni valami bizsergés. Nem az a jófajta kellemes, hanem az az idegesítő, zizegő vibrálás. Este még el kéne mosogatni, gondolja.

Örül neki, hogy kocsival jött, mert így elköszönve a sráctól, végre egyedül lehet. Ma már igazán nincs kedve senkihez. Azon tűnődik, hogy vajon mi volt a gond? A fiú kedves, és olyan széles mosolya van, amilyet festeni sem lehet. Csak ne lett volna olyan átkozottul unalmas! Valami kazánokról magyarázott, meg kínai megrendelőkről.

A sztorija a sanghaji üzleti útjáról mondjuk érdekes volt, szívesen megnézné magának ezt a Kínát. Mindig érdekelte a távol-keleti kultúra, az ottaniak életérzése, és a kaja is biztosan jobb, mint a sarki kifőzdében. Talán még negyedikben megismert egy kínai lányt, akivel évekig írogattak egymásnak. Ezeket mind annyira szívesen elmondta volna a srácnak, de nem kérdezte. Igazából semmit nem kérdezett az egész randin. Egyetlen egyszer sem. Végig kizárólag saját magáról beszélt.

Első randikkal kapcsolatban gyakran mondják újabban azt a kifejezést, hogy „megvan/ nincs meg a kémia”. Nekem sokáig ez olyan megfoghatatlan, akaraton kívül álló, tehát befolyásolhatatlannak tűnő fogalom volt. Aztán elgondolkodtam azon, hogy vajon mi tesz valakit érdekessé? Tényleg, mitől lesz egy beszélgetőpartner izgalmas a számunkra?

Egyrészt akkor tudunk élvezettel részt venni egy beszélgetésben, ha tudunk kapcsolódni hozzá. Ha azt érezzük, hogy rólunk is szól, és a tapasztalataink, ismereteink, vagy a véleményünk érdemben hozzá tud tenni a beszélgetéshez. Másrészről ahhoz, hogy legyen kedvünk hozzászólni egy témához, a legtöbbünknek fontos az, hogy a partner befogadó legyen az irányunkban. Magyarán érdekelje az, amit mondunk.

De honnan lehet tudni, hogy mi az, amihez egy másik ember -akit talán akkor látunk életünkben először-, tud kapcsolódni? Szerencsére réges-régen feltalálták a kérdő mondatszerkezetet, ami –nem véletlenül- meghonosodott valamennyi nyelvben. Lehet, hogy ez elsőre bántóan triviális megállapítás, de akkor hogy van az, hogy annyira kevés kérdéssel lehet találkozni, amelyre a másik valódi választ vár?

És a kíváncsiságát azáltal fejezi ki, hogy meg is várja a választ. Az elejétől a végéig. Közben pedig nem a saját mondandóját fogalmazgatja magában, nem is azt lesi, hogy mikor veszünk levegőt, hogy közbevághasson, csak figyel és kapcsolódik. Rezonál- mondja a pszichológia. A jó beszélgetőpartner megkeresi önmagában azt az élményt, vagy érzést, amit az adott téma megmozdít benne, és azt belevezeti a beszélgetésbe.

Sajnos ritka kincs az igazi figyelem, és a valódi kapcsolódás a legtöbb beszélgetésben. A jó hír viszont az, hogy a mély figyelem egy készség, ami fejleszthető, és megéri energiát fektetni bele. Ha maradt még kérdésed, vagy fejlesztenéd magad ezen a téren, keress meg nyugodtan, a honlap fejlécében és alul találod az elérhetőségeimet.