TUDSZ TENNI A LELKI EGÉSZSÉGEDÉRT
Iratkozz fel a hírlevelemre, hogy elsőként értesülj a legújabb bejegyzéseimről! Fejleszd magad, tanulj, légy kíváncsi!
Az adataidat az Adatvédelmi Tájékoztatóban leírtak szerint kezeljük.
Miért nem merünk egyedül lenni?
26
júl
Természet adta vágyunk élvezni a hozzánk közel állók társaságát, és a legtöbbünknek alapvető szükségletünk, hogy életünk eseményeit megoszthassuk a számunkra legfontosabb személlyel, a párunkkal. A közösen átélt tapasztalatok teljesebbé, kerekebbé, emlékezetesebbé válnak.
Ha nem vagyunk párkapcsolatban, vagy nemrég ért véget a legutóbbi, a magány érzése elemi erővel tud lesújtani. Ráadásul azt sem lehet tudni, hogy ez az állapot meddig tart, pedig sokkal könnyebb úgy elviselni egy nehéz időszakot, ha tudjuk, mikor lesz vége.
Persze, időnként jó egyedül lenni, és csak saját magunkra figyelni. Felüdítő lehet megnézni egy jó filmet, zenét hallgatni, vagy belemerülni egy jó könyvbe. Amikor nem voltam párkapcsolatban, szerettem csak úgy elmenni valahová motorral, vagy túrázni egy jót a barátaimmal.
Volt azonban valami fájdalmas is a dologban, mégpedig az, hogy az élményeimet nem oszthattam meg egy társsal. Abban az időszakban olvastam Fekete Istvántól az alábbi gondolatot, ami segített megérteni, hogy miért tud olyan rossz lenni a magány akkor is, ha alapjában véve szívesen vagyok egyedül.
„A magány is – mint minden más – csak addig csábító, amíg nem kényszer. Ahhoz, hogy az ember vidám gyalogos legyen, okvetlen szükséges egy pár jó ló vagy autó a háttérben, s ahhoz, hogy vidám magányban éljen, okvetlenül szükséges a lehetősége, hogy akkor lép ki belőle, amikor akar”
Ez a gondolat utal az adott élethelyzet feletti kontrollra -illetve annak hiányára-, de a vágyra is egy visszaút iránt. Épp, mint a felfedezőútra induló kisgyerekeknél: bennük van a kíváncsiság a világra és a vágy a szabadságra, de azért a válluk felett időnként hátrasandítanak, ott van-e még anyu, aki a biztonságot és kötődést jelenti.
Ez a vágy a meghittségre és biztonságra a későbbi életünk során is velünk marad azzal a különbséggel, hogy a szülőről áttevődik a párkapcsolatra.
Az életünk feletti kontroll hasonlóan alapvető szükségletünk, ezért természetes, hogy a magányosság ellen is tenni szeretnénk. Nem mindegy azonban, hogy ezért mekkora áldozatot hozunk. Sokan inkább visszalépnek egy már egyszer lezárt, kiüresedett kapcsolatba, vagy megnyomorító kompromisszumokat hoznak és a nem megfelelő embernél kötnek ki, csak hogy legyen már végre valaki az életükben, aki által elkerülhetik a magány rémét. A kontroll igénye munkál azokban is, akik a kihűlt kapcsolatukból egyik napról a másikra átugranak egy újba.
Ezek a stratégiák hosszú távon jó eséllyel kudarchoz vezetnek, mégpedig két okból. Amikor valaki egy rosszul működő kapcsolatban vegetál, azzal rontja a saját esélyeit arra, hogy egy megfelelő partnert találjon. Másrészt, egy kapcsolat végét követően mindenkinek időre van szüksége, hogy helyre tegye magában a dolgokat.
Idő kell a gyászhoz, ami egy ilyen veszteségnél a legtöbbször valamilyen formában megjelenik. Szintén időbe telik átgondolni az egyéni szerepeket a kapcsolat alakulásában, az elkövetett hibákat és az elhatározásokat a jövőre nézve. Aki egyből vált és ezt az időt nem adja meg magának, nagy valószínűséggel egy pontosan ugyanolyan rossz kapcsolatban találja magát néhány hónapon vagy éven belül. És ezért természetesen a másikat fogja hibáztatni.
Leszögezhetjük, hogy a nyilvánvalóan számos kivételtől eltekintve tartósan párkapcsolat nélkül élni meglehetősen nyomasztó. A belső feszültségek és bizonytalanságok mellett megjelenhet egy külső nyomás is, amit a környezet helyez az egyedülálló személyekre.
Ez a nyomás fakadhat a legtisztább szándékból is. Aggódó barátok, rokonok, munkatársak gyakran csak tetézik a rossz érzéseket „miért nem keresel már végre valakit?” – féle kérdésekkel. Mit lehet akkor tenni, hogy mindezek ellenére mégiscsak a legjobbat hozzuk ki a helyzetből?
Nyilvánvaló, hogy sem a megalkuvás, sem egy már befejezett kapcsolatba való visszatáncolás nem ígér túl sok jót. A legbölcsebb út megfelelően lezárni a múltat –akár segítséggel is-, és már az egyedüllét alatt dolgozni a saját fejlődésünkön. Mert őszintén: ki tűnik elsőre ígéretesebb társnak?
Aki csak ül az életén keseregve és arra vár, hogy valaki mentse már meg, vagy pedig aki leköti magát, tanul, a barátaival lóg, hobbijai vannak, egyszóval éli az életét? Egy aktívabb szociális élettel ráadásul annak a bizonyos találkozásnak is nagyobb az esélye.
Nincs rá garancia, hogy az utóbbi esetben nem fog kínozni a magány, és ez teljesen természetes dolog. Viszont éber aktivitással –mert fontos nyitva tartani szemed, és adott esetben kezdeményezni- valamivel könnyebben és hasznosabban vészelheted át ezt az időszakot.
Másrészt azáltal, hogy az időt kihasználva rendbe teszed magadban a múltat és fejlődsz, te is jobb társsá válsz, és amikor találkozol az igazival, te is az igazi tudsz lenni a számára.
Remélem, hogy érdekesnek és hasznosnak találtad ezt a bejegyzést. Ha maradt benned kérdés, vagy szeretnél segítséget kapni ahhoz, hogy a legtöbbet kihozhass ebből az élethelyzetből, keress meg bátran. Az elérhetőségeimet megtalálod a honlapon.
