Hol tartasz az életben?

Élt az első században egy rabszolgából lett filozófus, akit Epiktétosznak hívtak. Neve a sztoikus filozófiával kapcsolódik össze, amely napjainkban a reneszánszát éli. Néhányan egyfajta ősi lifehack-nek tartják, amivel szinte erőfeszítés nélkül elérhető a lelki harmónia, a sztoikus nyugalom. Talán ismerős is egy-két gondolat az irányzatból: pl. különbséget kell tenni a hatalmunkban álló, és a számunkra irányíthatatlan dolgok között. Előbbieken érdemes dolgozni, utóbbiakat pedig jobb elengedni.

Volt azonban egy számomra sokkal érdekesebb gondolata Epiktétosznak, mégpedig az irigységről és önmagunk másokkal való káros összehasonlításáról. Ezek az elvek most éppolyan aktuálisak, mint megírásukkor voltak. Mai körülményekre lefordítva így néz ki a történet: egy ismerősöd elér egy célt, amin már te is gondolkodsz egy ideje. Még nem tettél az ügy érdekében semmi konkrétat, csak a vágy született meg benned, és most kicsit irigykedsz is. Epiktétosz szerint ilyenkor ez az érzés nem vezet sehová, hiszen neked is ott a lehetőséged, hogy elérd a célodat. Ha pedig mégsem annyira fontos neked az a cél, akkor meg minek irigykedni?

Attól azonban, hogy ez a derék antik gondolkodó feleslegesnek tartotta, még önmagunk másokkal való összevetése és az ebből időnként következő irigység nagyon is általános. Az ember alapvetően társas faj, a legtöbben szeretünk másokkal együtt lenni és érdekel minket, hogy személy szerint hol tartunk a többiekhez képest az életünk fontosabb területein. A pszichológiában ennek a jelenségnek társas összehasonlítás a neve.

Alapvetően három irányba tekintünk, amikor összemérjük a teljesítményünket másokéval. Nézhetünk felfelé egy olyan személyre, aki már sokat elért a számunkra is fontos területen. Vérmérséklettől függően tekinthetünk rá példaképként, inspirációért, vagy elkezdhetjük becsmérelni a teljesítményét. Aztán ott vannak a velünk egy szinten lévők. Ha velük mérjük össze magunkat, akkor az az önbizalom megerősödését eredményezi, hiszen ők azt sugallják, hogy minden rendben van velünk.

Sajnos személy szerint én a harmadik nézőponttal, a lefelé történő összehasonlítással találkozom leggyakrabban, amikor az illető abból merít önbecsülést, hogy lám, vannak még nála is gyengébben teljesítők. Ez azért veszélyes gondolkodásmód, mert nem ad semmiféle inspirációt a fejlődéshez. Ez a gondolkodásmód -kiegészítve a jobban teljesítők becsmérlésével- garancia a soha el nem ért célokra.

Ettől függetlenül a társas összehasonlítás lehet egy út a kölcsönös megbecsülés felé is. Pszichológusok párok esetében is vizsgálták az összehasonlítást, és az eredményeik alapján az az optimális felállás, ha a másik egy olyan területen jó, amihez én érdemben tudok kapcsolódni, de nem veszek részt benne. Ez logikus, hiszen ha a párom szakterületét egyáltalán nem ismerem, akkor a teljesítményét sem tudom értékelni, mert nincs mihez mérnem. Ha pedig mindketten pont ugyanazon a területen akarunk jók lenni, az versenyre, majd irigységre adhat okot, amely mint láttuk, nem vezet sehová.

Az a legnagyobb gond az irigységgel, hogy önmagában terméketlen és emellett fájdalmas érzés. Csak akkor tudjuk elkerülni, ha határozott az értékrendünk, azaz tudjuk, hogy személy szerint nekünk mi a fontos és mit akarunk elérni. Az első, hogy magunkkal legyünk rendben, a saját céljainkkal és egyben a lelkiismeretünkkel, hogy mindent megteszünk, ami tőlünk telik. Akkor nem fog bennünket zavarni, hogy a szomszéd mekkora autóval jár vagy mennyit keres.

Mindig lesznek olyan területei az életünknek, amellyel elégedetlenek leszünk, és mindig lesznek olyanok, akik ezeken a területeken túlszárnyalnak minket. Úgy tudjuk megőrizni az önértékelésünket, ha van a mi életünknek is egy olyan szegmense, amiben jók vagyunk, amelybe mindent beleadunk. Ha van egy olyan reális célunk, amelyért mindent megteszünk, ami rajtunk áll. Ha az életünknek erre a területére gondolunk, az erőt ad ahhoz, hogy ott is fejlődhessünk, ahol most még gyengébbek vagyunk.

Ha tetszett a bejegyzés, kérlek lájkold, vagy oszd meg!

A bejegyzés elkészítéséhez innen merítettem az inspirációt:

Epiktétosz. Kézikönyvecske. Budapest: Európa kiadó.

Festinger, L. (1954/1976). A társadalmi összehasonlítás folyamatainak elmélete. In Pataki Ferenc (szerk.), Pedagógiai szociálpszichológia. Budapest: Gondolat; 259–291.